A Kállay-Bolváry-kúriában őrizhették az aranykulcsot
Az építtető Kállayak ősapja, Szabolcs vezér ugyanis Árpád apánkkal jött Vereckénél új hazát nézni. A következő neves ember a históriában Mátyás király volt, tőle kapta Mezőtúrt vitézsége jutalmául Kállay Pál.
A Kállayak később olyan szorgalmasan gyakorolták földesúri jogaikat, hogy egy ideig még a török által birtokolt Mezőtúron is beszedték az adót.
Amit persze az igazhitűek nem néztek jó szemmel, lett is belőle veszekedés.
A város 1846-ban a földesúrral kötött örökváltsági szerződéssel szabadult meg a Kállayaktól, akiknek a határban azért még maradtak jelentős birtokaik. A kúriát az 1764–1837 között élt Kállay Péter főszolgabíró építtette, utódaitól vette meg az épületet drághszéli Bolváry Antal mezőtúri földbirtokos a 19. század vége táján.
Azt nem tudjuk, hogy a Kállayak idején miképpen nézhetett ki belülről az udvarház, de mindenképpen kellett benne lennie egy jól zárható fióknak, amiben a család féltett kincsét, az aranykulcsot őrizhették. Kállay Péter ugyanis ritka tisztség, a császári-királyi kamarási cím birtokosa volt, ezt jelképezte az ünnepélyes alkalmakkor viselt aranykulcsocska.
Kérdés, ilyen ősi, még a Habsburgokénál is szebb származással hogy nem lettek grófok, legalábbis bárók a Kállayak, hogyan maradtak meg köznemesnek? 1778-ban Kállay Jánosból megpróbált grófot csinálni Mária Terézia, de ő nem viselte jól a megtiszteltetést. Rövid időn belül jobblétre szenderült, s vele ki is halt a család újsütetű grófi ága.
„A dicső múlt ismeretében némi tisztelettel léptünk be a kúria udvarára”
Mivel az utcasorra tíz ablakával néző, L alakú, földszintes, kontyolt nyeregtetős, fehér falú, inkább tehetős paraszti vagy polgári otthonnak tűnő épületbe csak onnan bejutni. Viszonylag szerény kinézetének és az udvari bejáratnak is megvan a magyarázata.
Régi nemes uraink jó része nem ragaszkodott palotához, elvoltak akkora házban, amiben éppen kényelmesen elfértek. Számtalan példát lehet rá látni megyénkben is, ilyenben élt a magyar nábob, pankotai Józsa Gyuri, vagy a vele szomszédos Lipcsey-família is.
Kállay Péter otthonát sem a feltűnési vágy, hanem az ízléses mértéktartás jellemezte. Az udvari bejáratnak is igen prózai oka lehetett. Mivel a kúria bent van a városban, ahol építésekor még ritka dolog volt a járda, a sár miatt, aki tehette, lovon vagy kocsin járt szomszédolni. Bent, a gondozottabb portán már nem bánta a csizma vagy a cipő a gyalog járást.
Az ápolt füves udvaron hárman fogadnak bennünket: a múlt képviseletében egy száztíz éves óriásjapánakác, rajta kívül Pusztai Zsolt, az épületben levő Túri Fazekas Múzeum igazgatója és munkatársa, Tóth Zsigmondné.
Utóbbiak kalauzolásával ismerkedünk a kúriával, s innen máris többet látunk, mint a kevésbé díszes utcai fronton.
Ott az ablakokat övező párkányokon meg néhány felmélyedésen kívül nem sok cifraság található. A művészettörténeti megfogalmazás szerint népies klasszicista stílusú udvarház képét a görög építészettől kölcsönzött robusztus dór oszlopokkal alátámasztott tornác teszi mozgalmassá.
Azt még dr. Tolnay Gábortól, a múzeum korábbi igazgatójától tudjuk, hogy a telken egykor volt még egy másik, feltehetően tiszttartói lakásul szolgáló épület is, amit romos állapota miatt régen lebontottak. Helyette most a kúriával harmonizáló raktár és iroda zárja a portát.
Felfedezőutunkat a bevált recept szerint most is a padláson kezdjük, mert az elején még könnyebb oda felmászni, mint a túra végén.
Itt sem csalódunk, mivel a tetőt tartó fedélszék legnagyobb része eredeti, közel kétszáz éves alkotás.
Ennek bizonyítékaként Pusztai Zsolt megmutatta a gerendákon levő bárdnyomokat, ugyanis akkoriban még nem fűrésszel, hanem jókora bárddal faragták a gerendát. A padlás nem őriz már régi holmikat, de azért szolgál meglepetéssel. Közepén furcsa alkotmány trónol előttünk.
– Ez még az épülettel egyidős, a lenti konyhába vezető füstös kémény, mondja Tóth Zsigmondné, majd kinyit rajta egy kétszárnyú vasajtót. Valamikor ezen keresztül tették be a füstölni való húsokat a kéménybe – mondja.
– Bár közben a konyha is rendes kéményt kapott, ezt meghagytuk emlékbe, még az egykori húsfüstölő rúd is ott van benne, fűzi hozzá az igazgató.
Elindulunk lefelé, hogy a tornáctól kezdve végigjárjuk a földszinti helyiségeket, a kúria egykori gazdáinak tulajdonképpeni tartózkodási helyét. A főutcára tekintő szárny ajtaján belépve először kisebb teremnyi szoba fogad bennünket.
– Ma itt kilenc helyiség van, néggyel kevesebb, mint eredetileg, mivel a múzeum igényeinek megfelelően néhányat egybenyitottunk, hogy nagyobb tereket kapjunk.
– Ettől függetlenül a jelenlegi elrendezés közelebb áll az eredeti egytraktusos, szobáról szobára végigjárható szerkezethez, mint a felújítás előtti állapot – mondja Pusztai Zsolt, akitől megtudtuk, hogy a házban a háború után szükséglakások voltak, majd egy zeneiskola is itt kezdte meg működését. 2004-re sikerült mindenkit kiköltöztetni belőle, s a teljes felújítást követően itt lett a korábban a volt izraelita iskolában elhelyezett múzeum végleges otthona.
– Azt pontosan tudjuk, hogy a szükséglakások hogyan néztek ki, mivel egykori lakóik közül többen visszalátogattak hozzánk. Ők mesélték, hogy olyan tűzhelyeken főztek az utólag beépített falakkal leválasztott szobákban, amiknek füstje az ablakon kidugott kályhacsöveken távozott a szabadba.
A Kállay-időszakról ellenben semmi ismeretünk nincs, ahogy a Bolváryak idejéről sem. Bár az utóbbi család egyik tagja, Bolváry Auróra egyszer hazalátogatott Olaszországból és egykori kúriájukat is felkereste, de ő sem mondott erről semmi érdemlegeset.
A ház építéstörténetéről egyedül a felújítást megelőző falkutatás adott némi támpontot, amikor legalább tizenöt, egymásra kent, különböző színű mész- és festékréteg alatt találták meg a falat.
Kifejezett falfestménynek ellenben nyomát sem találták, amiben Pusztai Zsolt véleménye szerint nincs semmi meglepő. Nem illettek volna az épület visszafogott stílusához meg a református Bolváryak puritán ízléséhez.
„Ugyanakkor furcsa, hogy a kőalapra nemcsak téglából, de vályogból is raktak falat, s az utóbbi jobban ellenállt a nedvességnek”
– mondja Pusztai Zsolt.
A vályog ugyanis jobban szigetelte a hőt, mint a tégla. Beszélgetés közben lassan végigjártuk a ház helyiségeit is, és kiderült, hogy az ablakrácsok meg egy ajtó még eredeti az épületben, a többi már a padlóhoz hasonlóan a felújítás eredménye. Ugyancsak korabeliek a szobákat lezáró síkfödémek is. Közel kétszáz éves gerendák tartják azokat is, kivéve egyetlen traktusát az udvari szárnynak.
Eljutottunk ugyanis a padláson látott szabadkémény alá, az egykori konyhába, ahol megcsodálhattuk az ódon füstjárat mára ugyan lezárt, de világosan felismerhető kezdetét is. Szerencsére annak idején gondot fordítottak a megóvására, mivel ennek a régen országszerte elterjedt tüzelési módnak, különösen nemesi kúriák esetében nem véletlenül maradt kevés emléke az utókorra.
Tűzveszélyes volt, meg etetéséhez is kisebb erdő kellett, így lassan kikopott a használatból. Az épületben sétálgatva óhatatlanul megakad a pillantás a gyűjtemény szemet gyönyörködtető darabjain, a híres mezőtúri fazekasság emlékein is. Bárki fejében született meg a gondolat, hogy a Kállay-Bolváry-kúria legyen a fazekasmúzeum, telitalálat volt.
A magyar népi kerámia érezhetően ugyanazt a szellemet árasztja, mint a reformkori köznemesi építészet visszafogott, hivalkodástól mentes, de mégis megkapóan szép stílusa. Így most szépen egymásra találtak a lassan kétszáz éves falak között.
Ennek szívmelengető érzésével veszünk búcsút a termektől, hogy távozóban még bekukkantsunk a ház boltíves pincéjébe is. A szépen rakott falon kívül itt túl sok látnivaló nem akad, aminek okát is megvilágítja kísérőnk. – Időnként sajnos feljön benne a talajvíz – mondja.
A Bolváryak, egy olasz eredetű család
A kúriát a Kállay-családtól drághszéli Bolváry Antal vette meg 1893 előtt, aki 105 holdas birtokkal rendelkezett a mezőtúri határban. Az olasz eredetű nemesi família őse a családi hagyomány szerint az 1680-as évek közepén, Savoyai Jenő herceg tábornagy kíséretében jött Magyarországra.
Bolváry Antal jogi tanulmányokat végzett, különböző közigazgatási beosztásokban szolgált, végül Mezőtúr polgármestereként fejezte be közéleti pályáját.
Császári, királyi kamarások, egy irigyelt tisztség
A kamarások eredetileg az uralkodó bizalmát élvező udvari tisztviselők voltak, akik a király körül teljesítettek személyi szolgálatot. A cím elnyerése nagy kitüntetés volt, amihez anyai és apai ágon is legalább hét nemesi őst kellett felmutatni.
Jelvénye aranyrojton függő aranykulcs volt, melyet a kabát jobb hátsó oldalán, csípőtájon viseltek.
forrás: szoljon.hu – Szathmáry István
